Zágráb maraton - egy világbajnoki bronzérem története

Még javában tartott a salzburgi maratoni felkészülésem, amikor március környékén elkezdtem nézegetni az őszi versenynaptárat. Ekkor még Graz tűnt befutónak. Szimpatikus város, jó hangulatú verseny, remek szervezés hírében áll, és a korábbi eredmények alapján egy szép helyezés is kinézett. Aztán kiderült, hogy gyakorlatilag a szomszédban rendezik meg az idei Masters maratoni világbajnokságot. Ott a helyem. No-brainer!

Egy világbajnoki szereplés motivációját aligha kell túlmagyarázni – különösen, ha ehhez még a fél világot sem kell átutazni –, de én hoztam magammal egy régi, lezáratlan történetet is a triatlonos éveimből. Úgy éreztem, valamivel még tartozom magamnak

Az utolsó triatlonos évemben – amiről akkor még nem tudtam, hogy valóban az utolsó lesz – lehetőségem nyílt volna elindulni a hosszútávú triatlon világbajnokságon. Ezt azonban elszalasztottam, ami azért is különösen fájó, mert az eredmények ismeretében gyakorlatilag bronzérmes lehettem volna. És ez nem pusztán utólagos fantáziálgatás, de ez a bejegyzés most nem erről szól. Viszont talán emiatt is, de már a futókarrierem kezdetétől ott motoszkált bennem a gondolat, hogy egyszer szeretném kiegyenlíteni ezt a számlát. Törleszteni az adósságomat saját magam felé. Szinte biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb odaállok egy jelentősebb nemzetközi verseny rajtvonalára. Amióta elkezdtem futni, rendszeresen böngésztem a maratoni és félmaratoni világ- és Európa-bajnokságok eredményeit. Nem véletlenül.

Érett bennem a gondolat, csak a megfelelő lehetőségre vártam.

Salzburgba tehát már úgy utaztam, hogy az őszi főversenyem Zágrábban lesz. A nyugat-ausztriai kirándulás után nem sokkal neki is álltam a következő felkészülésnek. Szerencsére nem kellett heteket várnom a regenerációval. Milyen jól tud jönni ilyenkor egy konzervatívan megfutott maraton!

Az edzések mellett akadtak adminisztratív teendők is. Többek között szükségem volt egy versenyengedélyre, merthogy addig az nem volt. Legalábbis atlétikában nem. Teljesen amatőr státuszban jártam versenyről versenyre, mint bármelyik hétköznapi futó. Ehhez viszont először kellett egy egyesület, amely leigazol. Szerencsére ezen sem kellett sokat gondolkodnom. A Pannonhalma Firmitudo Futó Egyesület azonnal készségesen fogadott, amit ezúton is köszönök nekik!

Volt már közöm a csapathoz korábban is, hiszen a Decem címvédőjeként ismertem őket. Mindig szimpatikus közösségnek tűntek, ahol valóban foglalkoznak a sportolókkal. Később bebizonyosodott, hogy ez nem csupán kívülről látszik így. Már a most szeptemberi Decemen is éreztették velem, hogy nemcsak címvédőként kapok némi extra figyelmet, hanem a csapat tagjaként is. A zágrábi versenyemet pedig végig követték, folyamatosan tudósítottak róla, és mindvégig éreztették velem, hogy mögöttem állnak és szorítanak nekem. Korábban ilyesmit még egyetlen egyesületnél sem tapasztaltam, pedig triatlonosként megfordultam néhány helyen. Egy ilyen közösséghez tartozni nemcsak hatalmas öröm, de rendkívül motiváló is. 

A versenyengedélyhez azonban sportorvosi igazolás is kellett! Ez mondjuk nem volt újdonság, de ismét megtapasztalhattam, hogy milyen olajozottan működik itthon a rendszer. Még májusban próbáltam időpontot foglalni, de Győrben csak szeptember közepére jutottam volna be. Apró szépséghiba, hogy a világbajnokság nevezési határideje szeptember elseje volt. Ráadásul túl korán sem mehettem – már ha lett volna szabad időpont –, mert az igazolás érvényessége a születésem napjához igazodott, ami esetemben augusztus végére esik. Ez sem volt éppen kompatibilis a nevezési határidővel. Kivéve persze, ha a megfelelő időablakban, a születésnapom előtti 60 napon belül intézem, mert akkor év végéig érvényes marad az engedély. Végül egy júliusi napra sikerült időpontot szereznem Tapolcán. Elment vele egy teljes nap, de legalább ez is meglett. Versenyengedély pipa, nevezés leadva. Már csak a felszerelés hiányzott.

A nemzetközi szövetség meglehetősen pontosan meghatározza, milyen követelményeknek kell megfelelnie a versenyruházatnak. Ezzel egyébként semmi gond nincs. Az viszont engem is meglepett, hogy a magyar masters válogatottnak nincs egy egységes arculata és ruházati beszállítója. Az öltözékéről mindenki maga gondoskodik, természetesen a vonatkozó versenyszabályoknak megfelelően. Ennek egyrészt megvannak az előnyei: szabadon választhatok a számomra megfelelő gyártók és modellek közül, így biztosan olyan felszerelésben versenyezhetek, amely méretben, kényelemben és színben is megfelel az igényeimnek. Ráadásul költséghatékony megoldás is: lényegében csak ki kellett vennem a szekrényből egy atlétát, és rávasaltatni a HUNGARY feliratot.

Másfelől viszont baromi szarul néztünk ki az egységes szerelésbe bújt nemzeti csapatok között. A melegítőszettet ráadásul így is be kellett szereznem. Merthogy minden bizodalmam abban volt, hogy felállhatok a dobogóra, a díjátadón pedig már nemzeti öltözékben kellett megjelennem. Szerencsére a DORKO jelentős kedvezményt biztosított, így egészen jó áron sikerült beszereznem az ünneplőt – amit ezúton is köszönök!

A nyarunk hátralévő része innentől kezdve az edzésekről szólt.

A nyaralásból egy hőadaptációs edzésblokk lett, az augusztus végi szabadságból otthoni edzőtábor kerekedett, a hétvégi programok pedig többnyire úgy néztek ki, hogy én futottam, Fruzsina vagy Attila pedig kerékpárral kísértek. Mások kirándulni járnak hétvégén, nálunk a látnivaló leginkább a Duna melletti töltésből és egy futó hátából állt. Aztán elérkezett a szeptember és az utolsó öthetes mezociklus, benne a pannonhalmi és bükfürdői versennyel, valamint néhány váratlan fordulattal – csak hogy ne menjen minden túlságosan flottul. De ezekről korábban már írtam. Közben lezárult a nevezés is, és kialakult a végleges rajtlista, ami első pillantásra lényegesen ijesztőbb volt, mint amire számítottam.

A nevezési időket böngészve hamar nyilvánvalóvá vált, hogy itt már nem lesz elég egyszerűen elvégezni a megfelelő mennyiségű és minőségű edzésmunkát – bár természetesen továbbra is ez jelentette a felkészülés alapját –, majd kizárólag a saját versenyzésemmel foglalkozni. Az ellenfelekre is komoly figyelmet kellett fordítanom. Nem ártott tudni, ki mire lehet képes, milyen versenystratégiát követhet, és mire számíthatok majd a maraton egyes szakaszain. Ez pedig alapvetően határozta meg a saját elképzeléseimet is.

A mezőny meglehetősen sűrűnek ígérkezett. Többen is rendelkeztünk 2:40 alatti maratoni eredménnyel, így a harmadik és a nyolcadik hely között tulajdonképpen bármi elképzelhetőnek tűnt. Ezért a "bronze first" stratégiát választottam. Elsődleges cél a dobogó. Minden más csak ráadás. A versenytempót is ehhez igazítottam. Nem akartam túlvállalni magam, és feleslegesen nagyot kockáztatni, de azt is tudtam, hogy a túlságosan konzervatív versenyzés ezúttal nem fér bele. Meg kellett találnom azt az iramot, amelyet még megfelelő biztonsággal tudok teljesíteni, ugyanakkor a lehető legjobb esélyt biztosítja az éremszerzésre. Az ellenfelek elemzése alapján úgy számoltam, hogy mindenképpen 2:36 alá kell mennem. A verseny tétje és a kockázat miatt azonban nem ez lesz az a verseny, ahol megpróbálkozhatok a 2:30-as határ áttörésével.

Igazából még a 2:33 is a gambling kategóriába tartozott, bár egy igazán jó napot kifogva még ez az idő is megállt a realitások talaján. Az előzetes becslések és a Monte Carlo-módszerrel végzett szimulációk alapján végül a 2:34 körüli célidő tűnt a legjobb kompromisszumnak a kockázatvállalás és a várható helyezés között, így lett ez az elsődleges terv. Többek között ezért is volt különösen fontos visszajelzés a pannonhalmi 34 perces 10 kilométer. Kellett a feedback a felkészülés végéhez közeledve, hogy a sebességem is a megfelelő szinten áll.

A terv megvalósításához már csak egy jó forgatókönyv hiányzott.

Az első kilométeren óvatos helyezkedés, a főbb riválisok szemmel tartása. Lesznek néhányan. A pálya már a második kilométertől három kilométeren keresztül sunyin emelkedik, a végén egy meredekebb szakasszal. Itt különösen figyelnem kell, hogy ne szakadjak le túlságosan az előttem haladóktól, ugyanakkor ne is feszítsem túl az iramot. Egy kisebb hátrány még belefér az emelkedő tetejéig, a lejtőn úgyis visszajön a lendület. A cél 3:40/km körüli átlagtempó. Felfelé valamivel lassabban, lefelé gyorsabban. Ezután széles aszfaltcsík következik a következő fordítóig, ahol már a helyezkedésé lehet a főszerep. Úgy számoltam, hogy addigra mindenki nagyjából megtalálja a helyét, kialakulnak a bolyok, és beáll a versenyiram. A 3:38/km körüli tempó tűnt ideálisnak. Ezzel várhatóan valamelyik dobogós helyen, vagy legalábbis annak közelében haladhatok majd. Ez a 10 kilométeres mérőpontnál 37 percen belüli, a táv egyharmadánál pedig nagyjából 51:15-ös részidőt jelentett volna.

Ezt követi a korzózás Zágráb belvárosában: macskaköves szakaszok, éles kanyarok, szűk utcák, majd ráfordulás a villamossínekre, amelyek egészen a versenyközpontig vezetnek. Az első nagy kör 21 kilométernél ér véget. Itt a terveim szerint 76:40 körüli időnek kell szerepelnie az órámon, de mindenképpen szerettem volna 77 percen belül maradni.

Ezután jön a két, egyenként valamivel több mint tíz kilométeres kör, most már csak a belvárosi pályarészeken. A következő körön a feladat egyszerű: tartani az iramot. Semmi meggondolatlan húzás, egyenletes tempó, folyamatos frissítés. A második áthaladásnál nagyjából 1:55-öt kell mutatnia az órának. Innentől pedig kezdődhet az igazi verseny.

Az ellenfelek helyzetétől és a saját állapotomtól függően tartom a tempót, vagy ha szükséges – és marad még hozzá elegendő tartalék –, óvatosan gyorsítok. Ha pedig minden jól alakul, maradunk a délutáni díjátadóra.

Csakhogy forgatókönyve mindenkinek van. És az enyém egészen biztosan nem egyezett az ellenfeleimével. Úgyhogy jó lett volna kitalálni, hogy mivel készülhetnek a versenytársak.

Ehhez viszont ismerni kellett a főbb riválisokat.

A korcsoportom legnagyobb esélyesének előzetesen az olasz srác, Gianfilippo Grillo tűnt. Az elmúlt időszakban nem sok maratonit futott, de 2:25-ös egyéni csúccsal rendelkezett és könnyedén szórta a 70 perc körüli félmaratonokat is az elmúlt időszakban. Úgy számoltam, hogy az elején egyszerűen elmegy és behúzza az aranyérmet. Rá tehát nem feltétlenül kellett figyelnem. Hacsak nem kezd meglepően lassan, mert akkor kiváló iramfutó lehet számomra.

Akire viszont nagyon is figyelnem kellett, az a lengyel Maciej Tabaczynski volt. Őt tartottam az egyik legnagyobb vetélytársamnak az éremért vívott csatában. Tavaly Varsóban 2:33-as maratont futott, így azt sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy most megpróbálkozik a 2:30 alatti eredménnyel. Hol máshol, ha nem egy világbajnokságon? Ha viszont 3:40 körüli irammal kezd, akkor ő az én emberem!

Ott volt még az osztrák Franz Rennhofer is, akitől az idei eredményei alapján kevésbé tartottam, de azért érdemes volt felírni a nevét. És persze a két spanyol. Ők igazi wildcard szereplők voltak. A spanyol delegáció egyébként is népesnek ígérkezett, tele kiváló futókkal, így azzal is számoltam, hogy megpróbálhatnak összedolgozni és segíteni egymást. Ez akár még az én előnyömre is válhatott volna. Ha megfelelő iramban haladnak, egyszerűen beállok mögéjük, és utazom rajtuk. Mindenesetre Daniel Redondo Arroyóra és a regnáló spanyol korosztályos bajnokra, Erik Wang-Bruunra érdemes volt odafigyelni.

Emellett pedig számolni kellett a meglepetésfaktorral. Elvégre egy világbajnokságon bárki előrukkolhat egy váratlanul nagy eredménnyel. Olyan is, akivel előzetesen senki nem számolt. Szóval fel kellett kötni a gatyát. Pláne úgy, hogy az előzetes power rankingban mindössze a 35. helyen álltam a teljes mezőnyt tekintve.

Ezzel a felütéssel ültünk be az autóba, és vettük délnek az irányt.

A korábbi versenyek tapasztalatai alapján sokkal célravezetőbbnek tartom, ha a verseny előtti nap már kizárólag a ráhangolódásról, a pihenésről és a glikogénraktárak feltöltéséről szól, ezért már pénteken elutaztunk. Viszonylag hamar megérkeztünk Zágrábba és gyorsan el is foglalhattuk a szállásunkat. Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy a versenyközponttól mindössze 150 méterre sikerült apartmant foglalni. Ez azt jelentette, hogy vasárnap elegendő volt nagyjából fél órával a kezdés előtt kilépnem a szobából. Nem kellett parkolóhelyre vadászni, hosszasan várakozni vagy órákkal a rajt előtt a főtéren ténferegni.

Még pénteken átvettük a rajtcsomagot is, így ezt sem kellett a szombati programba besűríteni. Egyébként is egész napra esőt jósoltak, így a városnézés végül elmaradt. Helyette szénhidrátfeltöltéssel egybekötött egész napos csendespihenőt tartottunk. Kevés olyan alkalom van, amikor a kanapén fekvés és a folyamatos evés nem a lustaság jele, hanem a versenyfelkészülés része.

Így viszont bőven maradt időm kattogni a másnapi versenyen. A sok gondolat között pedig mikor máskor, ha nem most jut eszembe a salzburgi maraton, ahol a második kör végére utolértük a lassabb félmaratonosokat. Pedig ott csak két körös volt a verseny, itt viszont három körből állt a pálya. Ráadásul több ezer indulóval. Baszki…mi lesz itt?

Pánik gomb benyomva. Elkezdtem azon agyalni, hogyan fogjuk kerülgetni a lassabb futókat a szűk utcákon. Mennyire fogja megtörni a ritmust a folyamatos előzgetés? Mi történik, ha egyszerűen nem lesz helyünk elmenni? A gondolat annyira befészkelte magát a fejembe, hogy az éjszakámat is sikerült megalapoznia. Legalább másfél órát forgolódtam, mire végre elaludtam.

Pedig addig semmi különösebb bajom nem volt a szervezéssel és azokkal a lassabb futókkal, akik rendszeresen szarnak a versenyetikettre és a pálya közepén készítik a legújabb tartalmat valamelyik közösségi felületre, miközben mögöttük mások versenyeznének.

Szerencsére a szállás közelsége sokat segített, így viszonylag sokáig tudtam pihenni, ami valamelyest kompenzálta a késői elalvást. Emellett a bemelegítés első részét is kényelmesen el tudtam végezni a szobában, ami szintén jól jött. Általában amúgy meglehetősen rohanósak a versenynapi reggelek, és jellemzően én vagyok az a sportoló, aki utolsónak esik oda a rajtvonalhoz. Most viszont kifejezetten lassan teltek a percek. Végül elindultunk a Ban Josip Jelačić tér felé. Egy rövid átmozgatás és némi futóiskola után korán beálltam a számunkra kijelölt rajtzónába.

Egyből kiszúrtam a spanyol kontingenst és sokáig gondolkodtam azon, hogy beálljak-e mögéjük, de egy belső hang – vagy talán egyszerűen a kíváncsiság – azt súgta, hogy inkább keressem meg a lengyelt vagy az olaszt, hátha nem kezdenek be túl erősen. Meg is vannak, pont egymás mellett álltak. Micsoda véletlen!

Kezdődhetett a visszaszámlálás!

Amiből most egy szót sem értettem, mert horvátul zajlott, de azért sejtettem, hogy nem a névsort olvassák fel. Aztán eldörrent a rajtpisztoly. Gyerünk!

Iszonyatos lökdösődés már az első 10 méteren. Ennyit a nyugodt kezdésről! Gyorsan előremenekültem, mielőtt agyontaposnak, és néhány pillanattal később már az emelkedőn találtam magam. Itt elég jól megnyúlt a mezőny, sokaknál megtört a kezdeti lelkesedés, én pedig azon kaptam magam, hogy egészen elöl futok. Próbáltam társaságot keresni, részben a tempó miatt, részben pedig azért, hogy ne legyen olyan unalmas ez a hosszú kapaszkodó. Legnagyobb meglepetésemre egyszer csak kiszúrtam Grillót, aki szintén egyedül caplatott felfelé. Hát jó, akkor megyek vele – gondoltam.

Beálltam mellé, és hamar kiderült, hogy a tempó, amit fut tökéletesen megfelel. Érzésre egyáltalán nem volt erős, amit a Garmin is megerősített: nagyjából az előre eltervezett 3:40/km körüli iramot futottuk. Közben csatlakozott hozzánk két szlovén srác is. A lejtőn aztán kissé elléptem tőlük. Nem szándékosan, egyszerűen az én futóstílusomnak jobban feküdt a lefelé vezető szakasz. Nem sokkal később, a hosszú egyenesben viszont már újra együtt haladt a társaság.

Menet közben a spanyol armada is felzárkózott ránk Redondoval és Wang-Bruunnal a fedélzetén. Tabacynszki sem maradt sokáig a hegyen, bár ő konzervatívabb kezdést választott. Tíz kilométernél még mindig csak nagyjából fél perc hátrányban volt hozzánk képest. Ez azonban engem a legkevésbé sem zavart. Sőt! Számomra tökéletesen alakult a verseny eleje. Azok közül, akikre figyelnem kellett, hárman is velem futottak. Viszonylag népes bolyban haladtunk, az iram ideális volt, az erőfeszítés pedig minimálisnak érződött. Gyakorlatilag csak annyi dolgom volt, hogy egyik lábamat tegyem a másik után. Akadtak ugyan kisebb tempóváltások és próbálkozások, de egyik sem tartott sokáig. Úgy tűnt, mindenki jobban jár, ha együtt maradunk.

Aztán szép lassan elkezdtek lemorzsolódni páran. Először az egyik szlovéntól vettünk könnyes búcsút. Később Wang-Bruun szakadt ki a bolyból, majd Redondo is elengedte a tempót. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán nekem is érdemes lenne visszavennem, és valamelyik spanyollal egy könnyebb iramot választanom. Elvégre a 3:36/km körüli tempót néhány héttel korábban még a gambling kategóriába soroltam volna. Csakhogy most egyáltalán nem éreztem annak. Kifejezetten kontrolláltan futottam. komfortos volt az iram, jól működött a boly, és semmi nem utalt arra, hogy túlzott kockázatot vállalnék. Akkor meg miért szállnék ki önként egy ennyire kedvező helyzetből? Arról nem is beszélve, hogy minek segítsem a riválisaimat? Főleg, hogy ők sem igazán segítették egymást, teljesen eltérő tempóban mozogtak. Jó napot fogtak ki a lábaim, úgyhogy éltem a lehetőséggel, és haladtam tovább az addigra nyolcfősre apadt társasággal.

Az első, városnézéssel egybekötött kört aztán viszonylag gyorsan letudtuk.

Közben Fruzsinától megérkezett az első igazán érdekes információ. Grillóval a második és harmadik helyen állunk a korcsoportunkban. Az első helyen ugyanis egy horvát srác futott, akivel egyikünk sem számolt. Ráadásul már több mint két perc előnye volt, pedig még egy órája sem versenyeztünk.

Gianfilippo is meglepődött, mikor vázoltam neki a helyzetet, de abban mindketten egyetértettünk, hogy innentől kezdve a legfontosabb feladatunk a dobogós helyezések megőrzése. A táv felénél 1:16:42-t mutatott a kijelző, amikor áthaladtunk az időmérő szőnyegen. Ez gyakorlatilag pontosan megfelelt az előzetes terveimnek. Közben elköszöntünk néhány futótól, akiknek aznapra csak a félmaraton teljesítése volt a betervezett penzum. Csatlakozott viszont hozzánk egy másik olasz, aki az előttünk haladó trióból szakadt le, így öten folytattuk tovább az utunkat.

Jöhetett a második kör!

És ezzel együtt az, amitől előző este annyira tartottam. Elkezdtük utolérni az előttünk haladó, lassabb futók tömegét. Talán ez volt a verseny egyik legnehezebb szakasza. A zágrábi pálya önmagában is meglehetősen technikás. Szűk utcák, éles kanyarok, villamossínek, macskaköves részek. Ehhez jött most hozzá a folyamatos előzgetés.

Jobbról kerülés, balról kerülés, fékezés, kigyorsítás. Egy pillanatra sem lehetett kikapcsolni. A bolyunk próbálta tartani az iramot, miközben folyamatosan helyet kerestünk magunknak. Néha kiabálni kellett, máskor az utolsó pillanatban irányt váltani. Az egész kezdett egy akadályversenyre hasonlítani, csak az akadályok ezúttal mozogtak, és többnyire karbon versenycipőt viseltek. A sok kis apró korrekció mentálisan és fizikailag is fárasztó volt, folyamatos koncentrációt igényelt, és többletterhelést is jelentett az izomzatnak. Ez a többletterhelés pedig egy maraton utolsó kilométerein bizony már sokat számíthat. Mindezek ellenére az ezrenkénti részidők meglepően egyenletesek maradtak. És kívülről nézve is úgy tűnhetett, hogy könnyedén haladunk. Belülről viszont egészen más élmény volt.

Nem sokkal a második kör vége előtt, harminc kilométer környékén ismét kaptuk az infót a pálya széléről – aznap már negyedjére.

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan lányt vettem feleségül, aki nem azzal fogad egy hosszú edzés után, hogy "Már megint futni voltál?", hanem azzal, hogy "Na, hogy ment a futás?"

Nem sok feleséget ismerek, aki hétvégente önként kerékpárra ül, hogy végigkísérje a férjét egy harminc kilométeres futáson, és közben még a kulacsokat is adogatja neki. Persze az, hogy a család elkíséri a versenyzőt, és a pálya széléről szurkol, futóberkekben egyáltalán nem szokatlan. De az a fajta menedzsment, amit Fruzsina szervez körém, biztosan egyedülálló és egészen különleges.

Sokan talán nem is gondolják, hogy mennyire kétszemélyesek valójában a versenyeink és mennyi feladat hárul rá egy-egy alkalommal – főleg egy maratoni napon. Néha komolyan azt gondolom, hogy az én dolgom az egyszerűbb. Mert amíg nekem csak futnom kell, addig ő a pálya szélén dolgozik. Figyeli a mezőnyt és az ellenfeleket. Jegyzetel, infót gyűjt, stopperrel méri a részidőket. Közben fotókat és videókat készít, intézi a frissítést, rohan a pálya egyik pontjáról a másikra. Ha kell, bíztat, ha kell, lecsesz. Ő a szemem, amikor én már csak az előttem húzódó aszfaltot figyelem. Ő a támaszom, ha épp kezdek megzuhanni. Zágrábban ráadásul körönként kétszer is találkoztunk. Ez azt jelentette, hogy amíg én viszonylag egyenletes iramban haladtam a pályán, ő a város különböző pontjai között rohangált, hogy minden alkalommal időben odaérjen a legfrissebb hírekkel. A napi lépésszámot valószínűleg ő is kimaxolta.

Én pedig minden találkozás előtt úgy vártam az új infókat, mint amikor az ember a kedvenc sorozatának következő epizódjára készül. Csak itt nem lehetett átugrani az előzetest.

A hírek pedig megnyugtatóak voltak.

A horvát már négy percre járt előttünk. Őt ezen a napon már aligha érjük utol. Viszont három percre növeltük az előnyünket a spanyolokkal szemben. A frissítés rendben volt, a lábak jól működtek, az iram változatlanul stabil maradt, és még a nap is kezdett kisütni. Minden úgy alakult, ahogy szerettem volna. Ekkor már azon kezdtem el gondolkozni, hogy az utolsó körben, a célegyenes előtti enyhén lejtős szakaszt kihasználva megpróbálhatnék egy hosszú hajrát nyitni. Ha az olasz nem tudna reagálni, akár a második hely is összejöhetne. A verseny előtt erre nem sok esélyt láttam, de volt elég tartalékom és egy magabiztos előnyünk az üldözőkkel szemben. Onnantól tulajdonképpen ez egy kockázatmentes ezüstpróba lett volna. Aztán beütött a krach!

34km környékén váratlanul összehúzódott a jobb vádlim. A gastrocnemius mediális feje görcsölt be. Egy pillanat alatt megváltozott minden. Az addig teljesen természetes, könnyed mozgás hirtelen megszakadt. Éreztem, hogy a kinesio tape is nagyon feszül a vádlimon. Lehet, hogy reggel túlságosan megnyújtottam, amikor felhelyeztem. Meg kellett állnom. Kissé visszafeszítettem a lábamat, majd letéptem a tapaszt. Néhány másodpercnyi kényszerszünet, majd újra futni kezdtem. Óvatosan vettem fel a korábbi tempót, figyelve minden egyes lépésre. Szerencsére nem jelzett a lábam, úgyhogy tovább gyorsítottam, hogy visszaérjek a jól összeszokott csapatunkra. Hamar felzárkóztam, működött minden. Egyelőre.

36km, újabb görcs. Ezúttal ugyanannak a vádlinak a laterális feje ugrott össze. Ismét meg kellett állnom, de ez most valamivel hosszabb kényszerszünet lett. Legalábbis hosszabbnak érződött, mint az előző. Sokkal hosszabbnak. Levakartam a másik kinesio tape-t is, óvatosan megnyújtottam a lábamat, majd újra elindultam. És bár ismét sikerült felvennem a futóritmust, ekkor már pontosan éreztem, hogy valami nincs rendben. Ez most nem az a fajta probléma, amelyet egyszerűen figyelmen kívül lehet hagyni. Éreztem, hogy a vádlim bármelyik következő lépésnél újra begörcsölhet, és akkor vége. Egyetlen pillanat alatt világossá vált, hogy az eredeti forgatókönyv többé nem érvényes.

Innentől kezdve nem érmet kellett nyernem, hanem nem elveszítenem azt.

Néhány perccel korábban még az ezüstérem megszerzésén gondolkodtam. Most viszont már kizárólag a bronzérem megőrzése számított, bármi áron. Ha ehhez lassabban kell futnom, akkor lassabban fogok futni. Elvégre éremért jöttem, nem időeredményért.

Valamivel több mint 6 kilométer volt hátra. Gyors fejszámolás következett. Az előnyöm jelentős volt ugyan, de közel sem akkora, hogy újabb megállások is gond nélkül beleférjenek. Úgy számoltam, hogy 3:50/km körüli tempó még elég lehet, de ennél többet már nem érdemes kockáztatnom. Így hát változtattam.

Csökkentettem a lépéshosszt, növeltem a lépésszámot, és tudatosan módosítottam az addigi talajfogásomat, hogy mérsékeljem a vádli terhelését. Közben aktívabban dolgoztam csípőből és combból, több figyelmet fordítottam a farizom és a quadriceps munkájára és a karmozgásra is. Tulajdonképpen néhány másodperc alatt új futómozgást kellett összeraknom. Hogy mennyire volt gazdaságos, az nem különösebben érdekelt. A lényeg az volt, hogy működjön. Működött is tulajdonképpen, egészen további két kilométerig. Aztán – csak hogy legyen még egy kis csavar a történetben –, ismét jött a görcs. De most a bal vádlimban.

Újabb megállás. Hangos anyázás, néhány másodperc mérgelődés, aztán ismét elindultam. Nem mintha lett volna más választásom. A verseny ezen a ponton már régen nem arról szólt, hogy milyen gyorsan tudok futni, hanem arról, hogy képes vagyok-e egyáltalán végig menni a hátralévő kilométereket anélkül, hogy a lábaim ismét felmondanák a szolgálatot. 

A mozgás működött, lassan, de biztosan fogytak a méterek, de éreztem, hogy egészen vékony jégen táncolok. Nagyon kellett koncentrálnom minden egyes lépésre. Egy rossz talajfogás, egy váratlan irányváltás, egy apró kátyú, és újra összerándulhat valamelyik vádlim, de akkor abból már nem biztos, hogy újra el tudok indulni. Nem is olyan nagy előny az a három perc! És akkor megérkezett az utolsó lejtő. 

Ugyanaz a szakasz, ahol nem sokkal korábban még a támadásomat terveztem, ahol szerettem volna ellépni az olasztól, és megpróbálni megszerezni az ezüstérmet. Most viszont szó sem volt támadásról. A lejtő már csak egyetlen célt szolgált: segített közelebb kerülni a célvonalhoz. Amit néhány kilométerrel korábban még lehetőségnek láttam, az most a túlélésem egyik záloga lett. A hátralévő két kilométer pedig talán életem leghosszabb két kilométere volt.

42,2km. 2:33:50. Ennyit mutatott az órám.

Új egyéni csúcs, ráadásul a 2:33 is meglett! Csak hogy volt egy apró probléma, a célkapu még sehol. Futottam tovább, de megnyugtatott a tudat, hogy már csak pár száz méter van hátra. A technikás pályán, a rengeteg kerülgetéssel és a padkától padkáig történő cikázással a ténylegesen megtett távolságom jócskán meghaladta a sztenderd versenytávot. Persze az óra által mért kilométerek és a hivatalos pályahossz eleve nem ugyanazt jelentik, de akkor ez foglalkoztatott a legkevésbé. Nem sokkal később leállítottam a Garmint. A maratoni távot már letudtam, a hivatalos időmet meg úgyis a célban mérik. Az óra pedig ezen a ponton már semmin sem változtatott.

A tér felől egyre hangosabban hallatszott a tömeg. A kiabálás, a taps, a zene, a speaker hangja. Befordultam a főtérre. A szervezők a világbajnoki indulók számára kijelölt célkapu felé tereltek.

Már csak néhány lépés. Széttártam a karjaimat, és átfutottam a célkapu alatt. Megcsináltam! Először nem akartam elhinni. De megvan! Minden nehézség, minden lemondás, a sok bizonytalanság és az elvégzett munka egyetlen pillanat alatt értelmet nyertek. Végre felszabadulhattam. Minden összegyűlt érzelem egyszerre tört ki belőlem.

Megvaaaaan! Világbajnoki bronzérmes lettem!

Megpillantottam Fruzsinát, odasiettem hozzá, majd lerogytam a kordonok mellett. Abban a pillanatban egyszerre húzta össze a görcs mindkét lábamat, de akkor már nem érdekelt. Amiért jöttünk, azt haszavisszük.

A hivatalos időm végül 2:35:20, három és fél perces maratoni csúcs, ami egyébként abszolútban a 12. helyezést érte, de ami még ezektől is sokkal fontosabb: világbajnoki bronzérem M35-ös korcsoportban.

Sokan kérdezték azóta, hogy milyen érzés. Nagyon jó, nyilván. De talán nem is maga a dobogó a legfontosabb az egész történetben. Hanem az, hogy volt egy célom, amelyben hittem. Volt egy álmom, amelyért hajlandó voltam dolgozni. És voltak mellettem emberek, akik végig hittek bennem, támogattak, segítettek. Nélkülük ez a történet egészen biztosan másként alakult volna. 

Mindeközben az is igaz, hogy ha az ember heteken, sőt hónapokon keresztül vizualizál valamit, azzal kel és azzal fekszik, akkor egy idő után már nem csak elhiszi, hogy ez lehetséges, hanem annyira természetessé válik számára, mintha már meg is történt volna. És ez most lehet, hogy nagyképűen hangzik, de én már úgy utaztam ki Zágrábba, hogy világbajnoki dobogós vagyok. Jelen időben. Ez volt a mindset, ez volt a gyári beállítás. A pályán már csak annyi dolgom maradt, hogy bebizonyítsam: ez a valóság nem csak a fejemben létezik.