Salzburg maraton

A tavaly októberi budapesti maratont követően – magamat is meglepve – sikerült elég hamar visszarázódni a futásba és a stabil edzésrendszerbe. Volt is rá okom, nem volt egy jól kifutott maraton, égtem a vágytól, hogy javítsak. Két hét sem telt el, és már a versenynaptárat lapozgattam, hogy mi lehetne az ideális időpont és helyszín egy tavaszi csörtéhez. Első körben szóba jött Bécs és Pozsony is, de korainak éreztem az áprilisi időpontot, nem voltam benne biztos, hogy összeáll egy értékelhető forma addigra, egy könnyű kocogás miatt meg kár lett volna kocsiba ülni.

Végül Salzburgra esett a választás. Jártunk már itt korábban, és akkor nagyon megtetszett a város. Nincs túl messze, a májusi időpont is ideális, nem túl korai, de még simán megúszható a kánikula, a pálya is meglepően sík – bár a vonalvezetése koránt sem volt olyan egyszerű, mint ahogy az elsőre a térképről tűnt –, a korábbi évek eredményei alapján pedig simán kinézett egy jó szereplés. Ez utóbbi egyébként hordozott magában némi veszélyt is, de erről majd később.

Nevezés leadva! Kezdődhet a téli alapozás!

Igaz, még csak november eleje volt. A felkészülés első pár hete egészen flottul zajlott, bár itt még kisebb rész jutott a métergyártásnak és sokkal többet pakolgattam a vasakat a konditeremben, valamint újra rákaptam az úszásra is, mint kiegészítő mozgásformára. Decembertől viszont mindig rendre megtalált valami szarság, ami miatt folyamatosan ment az újratervezés. Kezdődött a dolog egy ételmérgezéssel – nem, nem a karácsonyi zabálás –, amit januárban egy influenza követett. Februárban a vádlim rakoncátlankodott, kora tavasszal pedig az időjárás kavart be rendszeresen. Félreértés ne essék, nem vagyok punci, de elég nehéz minőséget edzeni szélviharban. Van az a szélerősség, ahol az ember már nem résztávot fut, hanem légellenállási kísérletet végez. Szóval sokszor nehezen jött ki a lépés, de amikor kijött, akkor legalább nagyon. A legfontosabb résztávos edzéseim közül is bár csak kettőt engedtek a körülmények úgy megfutni, ahogy azt előzetesen tervezetem, azok viszont akkor nagyon sokat adtak – mondjuk inkább mentálisan.

Méterből viszont nem volt hiány, a hétvégi hosszú futások is rendre bekerültek abba a bizonyos zsákba, így pedig már volt értelme elmenni a szokásos tavaszi teljesítménydiagnosztikára. Mint eddig mindig, ezúttal is a pannonhalmi Stelvio Diagnostics szolgált helyszínül, a vámpír szerepét pedig ismét Horváth Geri játszotta. A számok pedig...nos, maradjunk annyiban, hogy lényegesen magasabbra került az a bizonyos plafon.

Húsvét környékére már elég jól kezdett körvonalazódni a forma, jól mentek az edzések is, elkezdhettünk matekozni, de előtte jött még a mosonmagyaróvári félmaraton, amit sikerült megnyernem. Ami viszont még ennél is fontosabb volt, hogy a 3:40/km körüli tempó saját zsíron is abszolút komfortzóna volt. Nem csak érzetre, de pulzus alapján is. Mindezt egy 170 kilis edzéshetet követően. Bizakodó voltam a maratont illetően, úgyhogy jöhetett még két hosszú és nehéz edzéshét, majd kezdődhetett a tapering.

Irány Ausztria!

Már pénteken elutaztunk, hogy a szombat csakis és kizárólag a pihenésről és a szénhidrátraktárak töltéséről szólhasson. Mondjuk túl sok mindent egyébként sem tudtunk volna csinálni a szakadó esőben, így jobb híján maradt az evés. Egy aprócska bakit viszont sikerült elkövetni: nem foglaltunk asztalt a korábban kinézett étteremben a vacsoránkhoz. Ugyan ki gondolta volna, hogy a verseny előtti este minden étterem ahol tésztát szolgálnak fel a belvárosban és annak öt kilométeres vonzáskörzetében teltházas lesz?! Végül nem kockáztattunk, maradt a jó öreg McDonald's, attól még bajom nem volt. Boltnak is bejött Pekingben. Mondjuk ő nuggetset evett. Én valamivel szofisztikáltabb voltam – már amennyire szofisztikált lehet az ember egy Mekiben, miközben a fél világ glikogénraktárakat tölt körülötte. Nap végére a kitűzött szénhidrátmennyiséget végül nem értem el, de azért így is elég jól sikerült betankolni. Az alvásom viszont nem volt valami fényes – de erre lehetett számítani. Ilyenkor az ember vagy alszik, vagy elképzeli fejben a másnapi versenyt újra, meg újra, meg újra. A kettő együtt keveseknek megy. Az előző napokban szerencsére rendre jól aludtam, így azért nagy tragédia nem történt. Egy kis koffein majd segít reggel.

Még 90 perc a rajtig.

Ideje indulni, irány a Staatsbrücke! A hotel közel volt, mindössze egyetlen kilométert kellett sétálni az ikonikus hídig. Itt találkoztunk a csapat másik két tagjával, az aznapi – és már-már mondhatni örökös – játszópajtásaimmal, Bercivel és Krisztiánnal. Ők is jó bulinak gondolták, mikor tavaly feldobtam, hogy nyomjuk le együtt a hétvégét. Sajnos volt egy nagy hiányzónk is. Donát első maratonját futotta volna itt, de végül egy kisebb sérülés miatt jobbnak láttuk nem kockáztatni és ezt most elengedni.

Jöhetett a szokásos bemelegítés, majd mi is felálltunk a rajtrácsra. Az idő tökéletes volt, a nap is már egész kellemesen melegített, nyoma sem volt az elmúlt napok esős és hideg időjárásának. Könnyűnek és nyugodtnak éreztem magam. Elindult a visszaszámlálás.

Zehn…
Fünf…
Drei…

Egy utolsó mély levegő még és gyerünk!

Az eleje csak könnyen, lazán, messze még a vége, felesleges rohanni. Be is álltunk a fiúkkal egy kényelmes, 3:45/km iramra. Az előre megírt kotta szerint ezt kellett volna tartani a hatodik kilométerig, de már az első után döntési helyzetbe kerültünk, amikor megszakadt a sor és mi lettünk a második boly eleje. A kérdés az volt, hogy maradjunk-e az eredeti tervnél, vagy esetleg megpróbáljunk felzárkózni az elejére. Végül maradtunk, bízva benne, hogy a későn kelő, de erősebb félmaratonosok majd felérnek ránk és besegítenek a vezetésben.

Hát nem értek fel, ráadásul pár perccel később a fiúk is kezdtek leszakadozni, így a Hellbrunner Allee előző napokban felázott, két kilométer hosszú murvás földútjára végül egy pár fős, félmaratonosokból álló csoporttal érkeztem meg, amely csoport a nehezített terepen lassacskán széthullott. A Hellbrunni kastélyba így legalább már nem kellett a csoportos belépő – egyedül futottam végig a parkon. És ez még csak az első 20 perc volt. Az iramot viszont sikerült tökéletesen betartani, jöhetett az első gél és egy óvatos tempóemelés 3:42-43/km-ig. Egy-két bátrabban kezdő, de visszalassuló futót még utolértem, velük sikerült ideig-óráig összedolgozni, de ezek kérészéletű próbálkozások voltak, a városba visszavezető út nagy részét gyakorlatilag egyedül hoztam le.

A kotta szerint 16km körül kellett volna benézni először 3:40/km alá, de itt még biztonságosabbnak gondoltam tartani az addigi iramot – pláne így, hogy saját zsíron kellett megoldatni a történetet. Helyenként kicsit vissza is lassultam, de összességében egyenletes volt a tempó. A belvárosba visszaérve már ott várt Fruzsina a pálya szélén kezében a második körre szánt gélekkel, amit az évek alatt megszokott módon adott fel nekem, miközben megszabadultam az addigra feleslegesé vált karmelegítőtől, majd robogtam is tovább.

79' az első fele. Nem jó, de nem is tragikus.

Az eredeti tervben úgy szerepelt, hogy 77' vége lesz az első félmaraton és ebből próbálok meg gyorsulni, de ez most nem az a nap volt, ahol a breakthrough 2:34 összejöhetett volna. Ez mondjuk 16km után már azért elég gyanús volt, viszont a reálisan optimistának gondolt 2:36 még simán benne volt a pakliban. A lábak jók voltak, az elejét sikerült gazdaságosan megfutni és maradt még tartalék egy negatív splithez.

Már csak a jó társaság hiányzott, ami aztán egy osztrák futó személyében érkezett meg. Túl sokat mondjuk nem beszélgettünk, de annyit sikerült leegyeztetni, hogy megpróbálunk kilométerenként forogni, mert egyre jobban kezdett feltámadni a szél. És ez a szél bizony szemből fújt, ami miatt a szélárnyék még úgy is hasznosnak bizonyult, hogy 3:50/km-ig lassultunk vissza minden egyes alkalommal, amikor leadtam a vezetést. Így bár ezen a pár kilométeren buktam szűk egy percet, az alacsonyabb glikogénfelhasználás és összességében a jóval kisebb effort miatt mégis "költséghatékonyabb" volt ez a szakasz, ami az utolsó kilométerek előtt sokat tud számítani. Nem is beszélve az egyébként rendkívül alulértékelt mentális tényezőről.

Egyedül futni egy maratonon nemcsak, hogy nem "cost-efficient", de szinte mindig nagyobb az átélt erőfeszítés mértéke, hamarabb kezdi el az ember ugyanazt a tempót pokolian nehéznek érezni, ami lelkileg is rohadt megterhelő tud lenni.

Egy maraton 30 kilométer után kezdődik.

Ez volt az a pont, ahol el kellett volna kezdenem felépíteni a "hosszú hajrát". Helyette viszont benéztem egy kanyart – a forgalomirányító rendőr inkább kellemes bájcsevejt folytatott egy járókelővel és nem vette észre, hogy jövök, én meg nem kérdeztem, hogy jobbra, vagy balra, úgyhogy mentem tovább egyenesen. Szerencsére időben kapcsoltam, de ez a kis intermezzo elég volt ahhoz, hogy a korábban már a végelgyengülés jeleit mutató, leszakadozó sporttárs visszaelőzzön és vérszemet kapjon.

Nem tudom, honnan szedte össze a tartalékait, de olyan iramot kezdett el futni, amire nem volt válaszom. Legalábbis nem azonnal. Ez volt számomra a verseny "mélypontja". Falnak nem nevezném, a teljesítményem nem csökkent, összeszedett voltam és nyugodt, de legbelül egy kicsit mégis kezdtem megrogyni és kezdtem elveszíteni a hitemet, amikor azt láttam, hogy annak a fickónak, aki pár kilométerrel ezelőtt konkrétan zihált mögöttem még volt energiája egy ilyen ritmusváltásra, nekem meg alig-alig akarnak gyorsulni a lábaim. Szerencsére nem tartott sokáig ez a belső vívódás. Amint feljutott az agyamba a glükóz a korábban elmajszolt gélből, átkerültem egy elképesztő flow-állapotba és elkezdtek jönni a 3:30-al kezdődő kilométerek. Sikerült visszaelőznöm az addigra ismét belassuló osztrákot, majd még valakit. Aztán még egyet. Majd sorra javítottam a pozíciómon.

A belvároshoz közeledve Fruzsina a pálya mellől még biztatott, hogy ha egy kicsit gyorsítanék, akkor elcsíphetem a hőn áhított hatodik helyet. Az időeredmény, a negatív split és az egyéni csúcs mellett ugyanis egy top 6 helyezés is a kitűzött célok listáján szerepelt. És nem hazudok, ha azt mondom, hogy számomra az egyik legbelső és egyik legmélyebb motiváció az volt, hogy a legjobb hatban végezzek. A versenyzői egó teljesen irracionális, de épp emiatt csodálatos működése. Ugyebár.

Nagyon gyorsítani mondjuk már nem tudtam, de lassulni sem lassultam. A vége viszont nem volt épp egyszerű – jött a final boss: a lassabb félmaratoni teljesítők, akiknél a futóetikett nagyjából olyan szinten létezett, mint a békés közlekedés a Blaha aluljáróban egy péntek délutánon. Jobbra tarts? Felejtsd el! Nem állunk meg a büféasztalnál összeválogatni az ebédnek valót, hanem haladunk tovább? Ne viccelj!

Nincs azzal baj, hogy sokan élményfutni jönnek. Tényleg nincs! De amikor már kezdesz begörcsölni, viszont tudod, hogy még nem könnyíthetsz ki, mert akkor tuti jön valaki hátulról és nyakonlószol az utolsó 100 méteren, akkor már valahogy nincs sok kedved kerülgetni a padkától padkáig kóválygó tömeget. És ez nemcsak pszichésen volt megterhelő. A kitámasztások, előzgetések, gyorsítások, lassítások, ritmustörések, ívvesztések mind-mind extra költségként jelentek meg. Szerencsére a végelszámolást már nem befolyásolta.

A célegyenesre ráfordulva még hátranéztem, de nem követett senki, így átengedhettem magam az érzelmeknek. Óriási boldogság, katarzis és megkönnyebbülés volt beérni – még az órámat is elfelejtettem megállítani, annyira elvitt az érzés! Fruzsina addigra már ott várt a finishben, tőle tudtam meg, hogy amit legbelül éreztem, és amiben bíztam, az sikerült. Hatodik lettem! Ráadásul a korcsoportomban is csak egy kenyai srác volt gyorsabb nálam, így egy ezüsttel is hazahozhattunk.

A chipszőnyeg szerinti hivatalos időm 2:38:54 lett – az óra szerint 2:37:33 a vége, hosszabb volt a második kör. Bármelyiket is nézzük, mindkettő erősebb, mint a két évvel ezelőtti ljubjanai maratonom. Ami viszont a legnagyobb különbség az akkori és a mostani futás között, és amit most ebből azt hiszem, büszkén eltehetek zsebre, az az, hogy ez nem egy "éppen csak összejött PB" lett – még ha csak fél perccel is voltam gyorsabb, mint Szlovéniában. Itt most elkezdett összeállni a rendszer, működtek a maraton-specifikus adaptációk és maradt még bőven tartalék a versenyoptimalizálásban is. Egy 2:36 közepe szinte végig benne volt – optimális körülmények között meg is lehetett volna, de a körülmények most "csak" ideálisak voltak. És ez már nagyon más kávéház, mint egy "teljesen kifutottam magam" típusú 2:38-as maraton, ahol az első fele gyors, a második fele pedig már csak a túlélésről szól.

Ráadásul a maratoni mezőny eleje, ahogy az elmúlt években sokszor, most is elég szellős volt. Nem úgy tűnt, hogy nagy bolyok érkeznek meg sprintbefutóra a helyezésekért, így simán benne volt a pakliban, hogy saját zsíron kell megoldani a táv egy részét. Ez a rész viszont jóval több lett, mint amit előzetesen gondoltam volna. Ettől függetlenül – bár kissé konzervatívra vettem – egészen jó volt a pacing, a végére sem esett szét a mozgás és a biomechanikai adatok is jól néznek ki. Az alap már stabil, de a teljesítmény még nincs tökéletesen optimalizálva. Félreértés ne essék, pontosan tisztában vagyok vele, hogy melyik polcra kell tenni egy 2:38-at. De ez a futás úgy érzem, hogy most rendben volt. És ez nagyon jó előjel az őszi versenyidőszakra előretekintve. Így utólag épp emiatt nem is bánom, hogy ott és akkor az elején elengedtük az első bolyt.