Runflation, avagy elinflálódó kilométerek

Már a Salzburg maraton is rég lement, de a mosonmagyaróvári Szigetköz Félmaraton beszámolóval még mindig adós vagyok. Több, mint két hónap telt már el, de nem nagyon tudtam mit írni erről a versenyről. Nem is igazán volt mit, nem történt semmi különös. Csak egy félmaraton volt. Egy újabb félmaraton, amiből heti szinten futok legalább kettőt-hármat – még ha nem is ilyen intenzitással. Semmi érdekes, semmi izgalmas. Egy hétvégi tempófutás, csak most rajtszámmal – amire ráadásul még rá kellett pakolnom 10-12 kilométert, hogy "értékelhető" legyen nap végére a volumen. Another day in the office – mondhatnám.

A szervezés és a hangulat egyébként kiváló volt, és a dobogó legfelső fokára is felállhattam, ami mindig nagyon jó érzés. De nem szeretném piedesztálra emelni ezt az eredményt. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy mit ér egy 76-77 perc körüli félmaraton a futás világában. Még úgy is, hogy terhelésből mentem, végig kontroll mellett. Eredménymosdatás? Talán! Bár nem célom. Pariban vagyok a képességeimmel és a lehetőségeimmel, és nem akarok többnek látszódni annál, mint ahol ténylegesen tartok.

Furcsa dolog ez egyébként. Ahogy az ember egyre mélyebbre csúszik az állóképességi sportok világába, úgy inflálódik el közben minden megtett kilométer. Nem egyik napról a másikra, hanem lassan, szinte észrevétlenül. Először csak a püspökerdei tízes karika válik rövid regeneráló futássá. Aztán a félmaraton degradálódik "középhosszú hétköznapi edzéssé". És egyszer csak ott tartasz, hogy már csak akkor nevezel be egy maratonnál rövidebb versenyre, ha az legfeljebb egy órányi utazásra van, mert amúgy nem éri meg elpazarolni rá az egész napot. Minek kocsikázzunk oda-vissza 3-4 órát egy legfeljebb másfél órás futásért, nem igaz?

Hát ilyen ez a maratoni felkészülés. Eltorzítja a valóságot. Az én valóságomat mindenképp.

De ez még mindig semmi ahhoz képest, amit mostanában látok, főleg kezdő futóknál. Hogy már nem a konzisztencia számít. Nem az okosan átgondolt edzésterv, a távlati célok, nem a regeneráció, nem a minőségi táplálkozás és az elegendő alvás. Ezek unalmas dolgok.

Hanem a könyörtelen hero workoutok, a csodamódszerek, a gyors fejlődés ígéretével kecsegtető pirulák és kiegészítők. A "rögtön kell" attitűd. Ha pedig nincs azonnal eredmény, akkor van helyette instant legyőzendő távolság. Lehetőleg minél több szintkülönbséggel, vagy valami extrával. Igazából mindegy, csak legyen benne szenvedés, legyen meg benne a katarzis reménye.

A közösségi média pedig könyörtelenül ráerősít minderre.

Mert az emberi ego imádja a szélsőségeket. A nagyobb szenvedés, a nagyobb táv mindig több tiszteletet ígér. Több elismerést, több figyelmet, sokszor akár kevesebb befektetett munkával is. Mondom ezt maratonfutóként. Bár igazából a maratoni táv sem elég egzotikus már. Főleg merthogy egy jól megfutott maraton közel sem a szenvedésről szól.

Csakhogy mindeközben a futás lényege kopik ki.

Számomra a futás viszont nem más, mint a pillanat megélése. Az élmény, az én-idő, a flow. Önmagam újra meg újra felfedezése. A dopamin-löket, ami nem csak az én napomat teszi szebbé, hanem a környezetemét is – mert sokkal elviselhetőbb vagyok, ha futással indítom a napot. Az érzés, hogy teszek valamit magamért, az egészségemért, a céljaimért, amik mellett elköteleződtem.

Emellett számomra a futás jelenti mindazt, ami hosszú távon ezzel együtt jár. Az eredményt, hogy fittebb, erősebb és gyorsabb vagyok, mint egy évvel ezelőtt. Az embert, akivé válok, akivé a sport formál, miközben haladok az úton. Csak hát minél messzebbre jutunk, annál jelentéktelenebbnek tűnnek a nagy lépések.

Talán ezért is születtek meg ilyen nehezen ezek a sorok.

Nem a mosonmagyaróvári verseny miatt. Hanem mert közben egy kicsit én is áldozatául estem annak a jelenségnek, amiről ez az írás szól. Annak, hogy idővel még a nagy dolgok is hétköznapivá válnak. Annak, hogy egy 76 perc körüli félmaratonnak már nincs igazán jelentősége. Nem nagy ügy. Ahogy egy dobogó sem az. Ahogy egy 30 kilométeres vasárnapi futás sem több egy újabb edzésnél. Bár fontos mérföldkövek, de ahogy telnek az évek és gyűlnek a kilométerek valahol útközben úgy íródnak át a mércék is. A félmaratonból hétköznapi edzés lesz. A maratonból rutin. Az egyéni csúcsból egy szám, amit néhány hét múlva már kevésnek érzünk. Mindig kell egy kicsit több. Egy kicsit gyorsabban. Egy kicsit messzebbre. Egy kicsit nagyobbat álmodni, egy kicsit többet dolgozni érte.

És talán ez a fejlődés egyik legfurcsább mellékhatása. Hogy lassan átformálja azt, ahogyan a saját eredményeinkre tekintük. A tegnapi álmaink lassan a hétköznapjainkká válnak.

Pedig valójában semmi hétköznapi nincs ebben. Nem hétköznapi lefutni egy félmaratont. Nem természetes végigcsinálni egy maratoni felkészülést. Nem magától értetődő hajnalban kelni az edzés miatt, vagy akkor is futócipőt húzni, amikor odakint szakad az eső, fúj a szél, vagy mindkettő egyszerre.

Ezért is érdemes néha megállni egy pillanatra, és visszanézni oda, ahonnan indultunk. Hogy felidézzük azt az embert, akinek a 10 kilométer is hatalmas kihívás volt, a félmaraton szinte felfoghatatlan távolságnak tűnt, a dobogó pedig csak vágyálom volt. Újragondolni azt, hogy mit is jelent a futás, mit is jelent a sport számunkra.

Mert a kilométerek valóban inflálódnak. Az élményeknek viszont nem kellene. És talán éppen ez a legfontosabb feladatunk futóként: megőrizni valamit abból a rácsodálkozásból és kíváncsiságból, ami miatt annak idején egyáltalán futni kezdtünk.