Második pannonhalmi szezonindító

Akárcsak tavaly, idén is Pannonhalmán kezdtem meg az őszi versenyidőszakot. És akárcsak tavaly, idén is több szempontból volt fontos a pannonhalmi verseny.

Egyrészt az idei év főversenyére való felkészülés utolsó, öthetes ciklusára fordulva mindenképp szükség volt arra, hogy néhány nagyon intenzív, VO2Max közeli, LT2 fölötti terhelést is beépítsek a blokkba. Csúcsterheléskor ennek itt pont tökéletes helye és ideje van. Másrészt remekül illeszkedett abba a struktúrába, amit erre a hétvégére terveztem: egy intenzív edzés szombaton, majd másnap egy specifikus hosszú futás előterhelt lábakkal.

Gondoltam, ha valahol, akkor itt elválik a szar a májtól.

Emellett ez volt az első valódi benchmark arról, hogyan is állunk az Úr színe előtt – már ami a maratoni felkészülést illeti. Nyilván nem egy 10 kilométeres versenyből fogja az ember megjósolni a maratoni idejét, arra viszont kiváló egy ilyen futás, hogy megmutassa, mi az, ami biztosan nem fog menni. Az eddigi felkészülés számai és a maratonra tervezett időeredmény alapján pedig egyértelmű volt a feladat: 34 perc elejét kell futni, lehetőleg nem megdögölve és nem vérző szájjal. Tudni kell ezt az időt hozni egy szintes pályán is mellébeszélés nélkül, máskülönben nem biztos, hogy reálisak a későbbi maratoni célkitűzések. És bár valamelyest tartottam tőle, hogy ez a tempó talán kicsit feszes lesz, az mindenképp megnyugtató volt, hogy az előző ciklus edzésein egész simán hoztam azokat a számokat, amelyek alapján ez már nem pusztán wishful thinkingnek, hanem reális elvárásnak tűnt.

Mondjuk nagy segítség lett volna, ha a szénhidrátfeltöltést nem egy fogorvosi székből indítom.

Hét közben ugyanis sikerült letörnöm az egyik fogamat, amit aztán jobbnak láttam mielőbb pótoltatni. Szerencsére Hoffer Laciék szinte azonnal tudtak fogadni, így pénteken már belidokainozva élvezhettem a fahéjas rizsdesszertet a POLCZ FOOD jóvoltából – amit ezúton is köszönök! Nap végére azért csak eljutottam 400 gramm szénhidrátig, ami az én 60 kilós testtömegemhez már egész jó alapot adott a hétvégéhez.

De volt még itt valami, ami nem hagyott nyugodni.

Amellett, hogy én voltam a címvédő a 10 kilométeres távon, idén a versenyt szervező egyesület, a Pannonhalma Firmitudo tagja is lettem – így gyakorlatilag "hazai pályán" kellett megvédenem a címet, és egyben a csapat becsületét is. Persze ha ez még önmagában nem lett volna elég, erre az évre egy elég erős ellenfelet is kaptam magam mellé – legalábbis egyről biztosan tudtam –, így mondhatni nem telt teljesen stresszmentesen a versenyt megelőző néhány nap. Tulajdonképpen izgultam, mint állat, ami már elég régen fordult elő velem. Most viszont úgy éreztem, hogy van némi tétje is a dolognak. Pedig csak egy 10 kilis edzőverseny. Persze közben nyugtatgattam magam, hogy ha megfutom, amit meg kell, onnantól akár huszadik is lehetek, hiszen a cél most úgyis az októberi maratonra való tökéletes felkészülés. De azért nem lett volna rossz érzés ismét felállni a dobogó legfelső fokára. Az a fránya ego!

Az ellenfél pedig, aki miatt nyugtalanná váltak az éjszakáim, a tavalyi 5K bajnoka, Tordai Ricsi volt. Már egy ideje versenyről versenyre "kerülgetjük egymást", de szerencsémre eddig mindig az eggyel hosszabb távot választottam az aznapi repertoárból. Amikor félmaratonoztam, ő 10K-n indult, amikor 10K-ra neveztem, neki az 5K volt terítéken. És ilyenkor rendre szép eredményeket futott. Így amit biztosan tudni lehetett: egy kiváló sportoló ellen megyek, aki remek edzővel készül, és abszolút a rövidebb távok specialistája – ellentétben velem, aki jelenleg teljesen a maratonra gyúr. Emellett idén már volt egy-két erős időeredménye is, szóval ha valakire, akkor rá nagyon oda kellett figyelnem.

Bemelegítés közben aztán el is csíptem pár mondatra. Végül abban maradtunk, hogy az egyre inkább felerősödő szél miatt célszerű lenne összedolgozni, mert úgy lényegesen jobbak az esélyeink egy 35 perc alatti futásra. A végén pedig majd lesz, ami lesz. Így a számomra kedvező forgatókönyvek közül alapvetően kettőt tudtam elképzelni.

Az egyik, hogy cápázok Ricsi szélárnyékában végig, néha besegítve a vezetésbe, aztán megpróbálkozom egy hosszú hajrával – már ha nem purcanok ki az első körben, de ugye most kizárólag a számomra kedvező forgatókönyveket vázolom. A másik, hogy egy korai ritmusváltással ellépek, majd megpróbálom megtartani a kialakított különbséget.

A rajt előtt egy perccel végül méltóztattam felsorakozni a rajtrácsra. Visszaszámlálás indul!

A rajtot követően – ahogy az ilyenkor lenni szokott –, a fiatalabb és rövidebb távokon indulók kilőttek, mint a rakéta. Én viszont nem siettem sehová. Az első pár száz méteren csak óvatosan közelítettem az elejéhez, figyelve arra, hogy minél tovább maradjak takarásban, de közben ne engedjem el túlságosan az élbolyt. Ez a "minél tovább" végül kevesebb mint három percig tartott.

Az első kilométer után már elöl is találtam magam két 5 kilis induló és Ricsi társaságában. Kezdődött a verseny! A fiatalok elég jól húztak, így elsőre jobbnak láttam szélárnyékban maradni mögöttük és nem hősködni. Amikor viszont kezdtek szétesni – viszonylag korán, már a második kilométer előtt –, előre álltam és megpróbáltam magam diktálni a tempót. Mivel nem nagyon akaródzott senkinek visszavenni a vezetést, elérkezettnek láttam az időt a korai ritmusváltásos forgatókönyv megvalósítására.

Már csak 500 méter volt a fordítóig. Ennyit kellett kibírni szembeszélben, utána pedig a kedvezőbb körülményeket kihasználva tovább húztam az iramot. Csak az egyik 5K-s srác tudott velem eljönni, a többiek nem reagáltak érdemben a váltásra. A kör végén ő aztán balra fordult a célvonal felé, én pedig rá a második körre.

16:40 az első fele.

17:10 körül matekoztam előzetesen. Abszolút nem számítottam arra, hogy 16-tal fog kezdődni az első 5 kilométerem. Ami viszont még ennél is jobban meglepett, az a többiek távolsága volt 5 kilométernél. És bár magabiztos előnnyel vezettem, mégsem éreztem azt, hogy megnyugodhatnék. A második kör első felén ráadásul arra is figyelni kellett, hogy ne adjak ki túl sokat – innentől ugyanis már saját magamnak fogtam a szelet, így nem ártott beosztani az erőforrásokat. Talán kicsit túlságosan is beosztottam, mert ezen a rövid szakaszon egy jó fél percet sikerült bent hagynom az első kör részidejéhez képest.

A fordító után viszont újra fel tudtam venni az első kör ritmusát, így végül már nem az volt a kérdés, hogy megdöntöm-e a pályacsúcsot és a saját egyéni rekordomat, hanem az, hogy mennyivel. 8 kilométernél még reális esély mutatkozott egy 33-mal kezdődő időre is. Közben viszont az is ott motoszkált a fejemben, hogy vasárnap még vár rám egy 36 kilométeres futás, így nem biztos, hogy érdemes mindent kiadni magamból. Értelme amúgy sem lett volna. Amiért jöttem, az addigra gyakorlatilag már megvolt, így csak tartottam a korábbi iramot, majd a 10. kilométernél megállítottam az órámat, és elkocogtam a célig.

34:09 lett a vége.

Megkönnyebbültem! Sikerült hozni mindent, amit elképzeltem: győzelem pályacsúccsal, és egyben egyéni legjobb 5 és 10 kilométeren is. A díjátadó előtt még várt rám egy hosszú levezetés, hogy a másnap valamivel könnyebben induljon. A terv ugyanis maradt változatlan: vasárnap 36 kilométer, előterhelt lábakkal. Csakhogy a vasárnapi futás után teljesen újra kellett tervezni az edzésprogramot. De erről majd később…