Ki kísér majd el a célig?

Egyre többen adnak hangot annak, hogy a mesterséges intelligencia átveszi az edzők – és elsősorban az online edzéstervezéssel foglalkozó edzők – szerepét. Erre tett rá most egy lapáttal a Garmin, miután felvásárolták a TrainingPeaks-t. De valóban szükséges-e nekünk, edzőknek tartanunk attól, hogy munka nélkül maradunk?

Nem feltétlenül gondolom így.

Ami egyértelmű, hogy az AI rendkívül jó adatfeldolgozásban és mintafelismerésében. Amíg egy edző csupán néhány tucat változót tud lekövetni egyszerre, addig az AI több millió adatpontot képes elemezni ugyanennyi idő alatt, miközben trendeket és összefüggéseket talál. Ha ugyanazokból az információkból indulunk ki, az AI nagyságrendekkel gyorsabban képes azokat feldolgozni és összekapcsolni, mint egy ember.

Ebből adódóan nyilván képes arra is, hogy teljesen egyénre szabott edzésterveket írjon. De ez csak akkor működik, ha rendelkezésére áll minden releváns adat és információ. Az AI ugyanis nem gondolatolvasó. Csak abból tud dolgozni, amit megkap. És ezekből is csak akkor, ha a megfelelő promptokat használjuk! Mert ezek nélkül elég vad dolgokat is ki tud találni, amit egy avatatlan szem simán készpénznek vesz! Ha viszont mélyebbre akarjuk ásni magunkat az AI segítségével, akkor bizony bele kell tenni az időt és energiát a "közös munkába". És a legtöbb sportolónak ebből van kevés. Időből és energiából.

Nem leszek népszerű ezzel a mondattal – és kicsit magam ellen is beszélek –, de szerintem sok sportolónak nem jobb edzéstervre, de még csak nem is edzőre lenne szüksége, hanem több következetességre. Mert egy egyszerűbb, de konzisztensen végrehajtott program mindig többet ér, mint egy tökéletesen megírt terv, amit három hét után félredobsz. Igazából akinek eddig jó volt a Garmin Coach, az ezután sem fog felkeresni egy edzőt – nekik az AI még több lehetőséget adhat.

Vannak viszont dolgok, amiket nem kaphatsz meg egy géptől. Az emberi értékekre gondolok. A megértésre, az empátiára, a bizalomra, a motiválásra, a különböző élethelyzetek figyelembevételére, a nehezen mérhető, apró jelzések felismerésére és a felelősségteljes döntéshozatalra. A sokévnyi tapasztalatra, amit én magam is átéltem edzőként és sportolóként is.

Egy tapasztalt edző észreveszi a pálya széléről, ha merev a mozgás, ha fáradt a tekintet, ha romlik a koordináció. Egy empatikus edző látja, mikor a fiatal sportolója leszegett fejjel jön edzésre, mert karót kapott bioszból. Egy megértő edző elfogadja, ha a sportolója nehéz időszakon megy át. A sportolóból lett edző pedig pontosan tudja, milyen érzés kétségek között készülni egy fontos versenyre, sérülés után újrakezdeni, vagy éppen akkor elveszíteni a motivációt, amikor a legnagyobb szükség lenne rá.

Ezeket én sem tankönyvből tanultam meg, hanem átéltem.

Az edző feladata nem csupán az, hogy döntéseket hozzon a sportoló helyett, hanem az is, hogy megtanítsa őt jól dönteni. Egy jó edző hosszú távon ugyanis nem függőséget alakít ki, hanem önállóságot.

Én például szeretem, ha a sportolóim nem csak elvégzik a kiírt házi feladatot, hanem meg is értik, mit miért csinálunk és miért úgy csináljuk, ahogy. Ez azért is nagyon fontos, mert mindig vannak olyan helyzetek, amikor a sportolónak önállóan kell döntést hoznia, és ilyenkor nem mindegy, hogy meddig tart a tudása, mit tanult az edzőjétől.

Mert mi történik akkor, ha a tervben 10x 600 méter szerepel 3 perces indulásra, de a futó érzi, hogy feszes a vádlija és bemelegítés közben sem sokat javul a helyzet? Megfutja az eredeti programot? Lerövidíti az ismétlések hosszát? Csökkenti az ismétlésszámot? Növeli a pihenőidőt? Nem lesz ott mellette az AI, hogy megmondja, mi tévő legyen ilyenkor. De ha korábban volt, aki átadta neki a tudást, akkor meg fogja tudni hozni a megfelelő döntést.

De felhozhatnám a versenyzői tapasztalatokat is példának. Azokat az apró, finom trükköket, amik egy-egy versenyen perceket és helyezéseket jelenthetnek. Ezek azok a tapasztalatok, amelyeket nem lehet tudományos publikációkból megtanulni, mert egyszerűen túl sok bennük a helyzetfüggő, nehezen formalizálható elem. Például egy adott versenyen, vagy egy adott pályán mire érdemes figyelni, hol érdemes lassítani, gyorsítani, hogy kell reagálni egy-egy szituációra.

És akkor itt van az egyik legnehezebben definiálható különbség: az intuíció. Amikor az adatok még nem jeleznek egyértelmű problémát, de edzőként mégis azt érzed, hogy ma inkább pihennie kellene a sportolódnak. Nem tudod megmagyarázni, nem tudod számokkal alátámasztani, egyszerűen csak érzed. És már csörög is a telefon, vagy repül a messenger üzenet a pihenőről.

Igazából ez is egyfajta mintafelismerés, amit a több száz sportolóval szerzett tapasztalat alapján alakít ki az edző. Ezek az intuíciók pedig gyakran olyan információkat is integrálnak, amelyeket nem lehet jól formalizálni vagy amelyek nincsenek explicit módon jelen az adatokban.

Összességében én nem félek az AI-tól. Sőt, napi szinten használom, mert rengeteget segít az elemzésben, a szakirodalom feldolgozásában és abban, hogy gyorsabban találjak összefüggéseket. De edzőként egyetlen pillanatig sem érzem azt, hogy helyettesíteni tudná azt a mély kapcsolatot, ami köztem és a sportolóim között kialakult. Az AI kiváló tanácsadó lehet. Az edző viszont továbbra is ember marad. És talán éppen ezért lesz rá a jövőben is szükség.

Mert az emberi edző legnagyobb értéke nem is igazán az edzésterv megírása – ami szerintem egyébként még csak nem is a legbonyolultabb része az edzői hivatásnak –, hanem a sportoló megértése. Tény, hogy az AI nagy segítség az adatok elemzésében, trendek felismerésében, de az adatok értelmezése már más történet. Mert a mesterséges intelligencia látja, hogy a HRV csökken, az ébredési pulzus magas, a teljesítmény pedig romlik. De nem látja, hogy a sportoló napok óta éjszakába nyúlóan túlórázik, vagy csak épp kilyukadt a kedvenc futózoknija. Így reagálni sem tud rá. Egy edző viszont igen.