Kezdődhet a tapering

A gyógyszerész határozott tekintettel, ellenvetést nem tűrően firkantotta rá kacifántos, szinte olvashatatlan kézírással a dobozra: napi 1x. A tinta azonban ezúttal jobbára kárba veszett: pontosan tudtam, hogy ennek a háromszorosát fogom szedni addig, amíg rendbe nem jövök – természetesen orvosi utasításra, mielőtt valaki rám küldené a gyógyszerészeti hatóságot. Úgy tűnik, a maratoni felkészülés utolsó heteire valaki külön mellékszálakat is írt a történetbe. A pannonhalmi verseny előtt a fogam tört le, utána a lábujjkörmömmel szarakodtam egy hétig, most pedig a gyerkőcöktől szedhettem össze valami felsőlégúti nyavaját az uszodában. Kezdtem azt érezni, hogy az októberi főverseny előtt nem is a tapering eltalálása lesz az igazi kihívás, hanem csak szimplán egészségesnek maradni.

Egyébként nem volt vészes, de nem akartam úgy járni, mint tavaly. Akkor is csak egy kis megfázásnak indult a dolog, aztán a SPAR Budapest maraton előtt két nappal még sárga trutymó folyt az orromból, miközben majd szétrobbant az arcüregem. Most viszont egy kicsit nagyobb téttel bíró versenyre neveztem be, így fontosnak érzem, hogy a lehető legjobb formámban érkezzek meg, amihez arra is szükség volt, hogy az utolsó kulcsedzések is a lehető legjobban sikerüljenek. Így is elég rendesen bele kellett nyúlni a táncrendbe és a felkészülés utolsó heteibe. Szerencsére az orvosom által felírt gyógyszer egy bitang erős orrspray-vel kombinálva elég hamar egyenesbe tett, így nem kellett lemondani a hétvégi versenyzésről. Az eredetileg betervezett félmaraton helyett viszont így is csak 10km-en indultam – ami igazából 11 volt, de ki számolja.

De miért éppen a Bükfürdő-Csepreg félmaraton?

Az eredeti terv szerint három héttel a maraton előtt egy félmaraton várt volna rám. Erre ezen a hétvégén bőven lett is volna lehetőség, gyakorlatilag már a tervezéskor a bőség zavarával küzdöttem. Szóba jött a Neusiedler See félmaraton, Kapuvár, Esztergom, de még a győri Sri Chinmoy is, mint lehetséges alternatívák – Bükfürdő mellett persze. Sőt, tavasszal még a most debütáló klagenfurti Wörthersee marathon rövidebb távja is szerepelt az alternatívák között. Végül az előző blogbejegyzésben ismertetett okok miatt változott a program, így erre a hétvégére megint egy rövidebb verseny és egy másnapi hosszú futás került a repertoárba. És mivel a vasárnapi hosszú abszolút prioritást élvezett, ezért kizárólag a szombati nap jöhetett szóba. Szombaton pedig csak Bükfürdőn rendeztek olyan versenyt, ahol 35-40 perc körüli terheléssel volt lehetőség előfárasztani a lábakat anélkül, hogy a másnapi edzést is feláldoznám az eredmény oltárán. Korábban is nézegettem már ezt a versenyt. Jól szervezettnek és hangulatosnak tűnt, Győrből a távolság sem vészes, az előző évek eredményei alapján pedig úgy gondoltam, hogy lehet némi keresnivalóm. Na igen. Már megint az a fránya egó.

Az előzetes elképzelésem egyébként az volt, hogy ha minden jól alakul, akkor akár úgy is odaérhetek a dobogóra, hogy közben nem lépek túl az előírt edzésmunkán, és nem szakítom szét magam az utolsó igazán fontos hosszú futásom előtt. Az elképzeléseim és a valóság végül egy kis barokkos túlzással ugyan, de együtt is működtek.

A szokásos bemelegítést követően gyakorlatilag éppen a visszaszámlálásra sikerült odaérnem a rajtvonalhoz. Nem siettem el a dolgot. Vagy mondjuk úgy, nem pazaroltam fölöslegesen az időt ácsorgásra. Könnyű kezdést terveztem, de biztos voltam benne, hogy lesznek most is páran, akik az első kilométert még egy teljesen más verseny részeként értelmezik. Nem is tévedtem nagyot. Arra viszont azért figyeltem, hogy látótávolságon belül maradjon az eleje, ha akad egy-két erősebb futó, akkor még maradjon lehetőségem felérni rájuk. Első 400m, két ember mínusz. Újabb 400m, még egy srác kiborított oldalra. Lement az első kilométer, de még mindig volt valaki előttem, és a távolság kettőnk között nem nagyon csökkent. Ekkor már kíváncsi lettem, hogy ki halad elől, és mennyire gondolta komolyan ezt az egészet, úgyhogy valamelyest gyorsítottam, hogy felérjek rá.

A tavalyi győztes haladt a felvezető bringás mögött, méghozzá eléggé meggyőző iramban, így az igazat megvallva kicsit vakargattam is a fejemet, hogy most akkor mit csináljak? Versenyezzek, vagy fussam az edzésemet? A tervben ugyanis sehol nem szerepeltek 3:40 alatti kilométerek. Szerencsére végül számomra szinte tökéletesen alakult a helyzet. Miután beálltam mögé, a tempó visszaesett 3:40 környékére, amihez szélárnyékban még kisebb erőfeszítés társult. Innentől tulajdonképpen minden feltétel teljesült: haladtunk, versenyhelyzetben voltam, közben viszont nem kellett túl sokat kiadnom magamból. Ebben a felállásban mentünk nagyjából a hetedik kilométerig, amikor a Purina gyár mellett visszafordultunk Bükfürdő felé – egyenesen bele a pofaszélbe. Tökéletes alkalom volt egy ritmusváltáshoz!

A kulcs az aszimmetriában rejlett.

Én ekkor még kontrolláltan mozogtam, és a helyezkedéssel elég sok energiát megspóroltam. A lábaim rendben voltak – mondjuk, különösebben nem is volt okuk panaszkodni, hiszen az addigi munka jelentős részét elegánsan kiszerveztem az előttem futónak. Gergő mozgásán viszont már látszott az addigi terhelés, a légzése sem volt már olyan nyugodt, mint néhány kilométerrel korábban. Emiatt ugyanaz a tempóváltás neki várhatóan lényegesen többe került volna, mint nekem. Ráadásul a gyorsan kialakuló különbség után őt közvetlenül érte a szembeszél, míg előttem a felvezető bringás valamennyi aerodinamikai segítséget is jelentett. A kilépési stratégia is megvolt: nagyjából másfél-két kilométert dolgozni 3:20 körüli iramban abban bízva, hogy ő marad valahol a korábbi 3:40-es tempó közelében. Ha pedig sikerül 30–40 másodperc körüli különbséget kialakítani, onnantól jó esély volt rá, hogy azt már nem lesz egyszerű visszahozni. Ezúttal működött a matek. 

Két kilométerrel a vége előtt már vissza is vehettem, hogy ne kezdjek fölösleges glikogénpazarlásba egy olyan versenyen, amelynek eredetileg éppen az lett volna a lényege, hogy ne pazaroljam feleslegesen az erőforrásaimat.


Végül 38:32-es idővel értem célba. Ez 3:31/km átlagtempót jelentett, ami önmagában meglehetősen csalóka. A verseny nagy részében ugyanis 3:40 körüli iramban haladtunk – én ráadásul elég sokáig szélárnyékban –, és lényegében csak mintegy három kilométert futottam érdemben erősebben. Így ez érzésre és élettanilag is jóval kisebb terhelést jelentett, mint egy önállóan végigfutott 10 kilométer 3:30-as tempóban – és főleg kisebbet, mint a két héttel korábbi pannonhalmi vágta.

Élveztem a versenyzést és kifejezetten örültem neki, hogy végül valódi versenyhelyzet is kialakult. Ehhez kellett Gergő is, aki nélkül minden bizonnyal sokkal eseménytelenebb lett volna az a bizonyos 11 kilométer. És akinek ezúton is gratulálok! Bár meglepődnék, ha olvasná a blogomat.

De a vasárnap még hátra volt!

Baromi sokat agyaltam azon még szombat este is, hogy állítsak-e ébresztőt és odaguruljunk-e valamelyik közeli versenyre helyszíni nevezéssel félmaratont futni. Mert nyilván egy 11 kilométeres verseny után egy épelméjű futó teljesen logikus első gondolata az, hogy másnap reggel feltétlenül szüksége van még egy félmaratonra. Végül a józan ész is rajthoz állt. És győzött is. Jobb döntésnek bizonyult kontrolláltan lefutni a következő versenyem előtti utolsó hosszú edzést. És azt hiszem, most már elárulhatom: az a bizonyos következő verseny a Zágrábban rendezendő World Masters Athletics Marathon Championship lesz.

Az utolsó komoly hétvége is sikeresen lezajlott, minden fontos edzés bekerült a helyére. Most pedig végre jöhet az a rész, amelyet minden maratoni felkészülés során egyszerre vár az ember türelmetlenül és visel el borzasztó nehezen: a jól megérdemelt tapering.