Amikor az élet írja az edzéstervedet

A pannonhalmi verseny után alapvetően semmi okom nem volt panaszra. Jók voltak a lábak, a végeredmény másodpercre az lett, amit terveztem, és a Vaporfly is jó választásnak tűnt erre a napra. Nem éppen ismeretlen szereplő az életemben, versenyeztem már benne eleget ahhoz, hogy ne számítsak különösebb meglepetésre. Épp emiatt választottam a 10km-es távra. De végül a jobb lábam egyik körme erről másképp vélekedett.

A verseny alatt még nem volt különösebb gond, utána viszont éreztem, hogy az egyik lábujjam kapott némi extra szeretetet a cipőtől. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert másnap még várt rám a hétvége második, fontosabb edzése.

A vasárnapi tréning jól is ment, és sokáig úgy tűnt, hogy a hétvége pontosan úgy zárul, ahogy azt az ember egy maratoni felkészülés alatt szeretné. A futás vége felé viszont már egyre egyértelműbb volt, hogy valami nincs teljesen rendben. A körmöm alatt közvetlenül – mármint, konkrétan a köröm alatt – ugyanis szépen kialakult egy vérhólyag, ami aztán be is gyulladt egy kicsit és amiből néhány nappal később már egészen reális forgatókönyv lett a köröm elvesztése is. Mondjuk ez önmagában még nem tragédia. Futóknál ez nagyjából olyan, mint autósoknál a kavicsfelverődés a szélvédőn: bosszantó, esztétikailag kifogásolható, de előbb-utóbb szinte mindenkivel megtörténik. Csakhogy ezúttal az időzítés nem volt épp ideális.

Az eredeti terv ugyanis egy háromhetes overload blokk volt. Három egymást követő, magas terhelésű hét, amelyek során a cél nem az lett volna, hogy minden egyes edzést frissen kezdjek el, majd mosolyogva fejezzek be, hanem hogy kontrolláltan felhalmozzak egy olyan masszív edzésingert, amelyből később valamiféle adaptáció születhet. Az első hét ennek megfelelően végig is ment a tervek szerint. Megkapta a szervezet a maga kis csomagját: volumen, minőség, hosszú futás, metabolikus és mechanikai stressz. A második hétnek eredetileg ugyanezt a vonalat kellett volna folytatnia.

Ehhez képest kaptam egy kényszerpihenőt.

A háromhetes lineáris overloadból így gyakorlatilag egy hullámoztatott terhelés lett: terhelés, abszorpció, majd újabb terhelés mintát követve. Nem nagyon olvastam még a szakirodalomban ilyen jellegű csúcsterhelési modellről, de minél többet gondolkodtam rajta, annál kevésbé tűnt rossz ötletnek. Az abszorpciós hét lényege ugyanis pontosan azt adja, amire a legnagyobb szükség lenne egy keményebb edzésblokk után: hogy a korábban felhalmozott terhelésből – még ha az átmenetileg rövidebbre is sikerült a tervezettnél – legyen ideje tényleges alkalmazkodást gyártania a szervezetnek. Csökken az akut fáradtság, rendeződik az autonóm idegrendszer állapota, javul a neuromuszkuláris frissesség, feltöltődnek a glikogénraktárak, és azok az edzésadaptációk, amelyek az overload alatt még részben a fáradtság mögött rejtőztek, elkezdenek megjelenni, láthatóvá válni a következő edzések számaiban.

Nem mindig az a leghasznosabb edzés, amit elvégzünk. Néha az, amit időben nem végzünk el.

És itt jön a történet érdekesebb része. Mert ha a körmöm nem kezdett volna el egyéni preferenciák alapján létezni, akkor is lehet, hogy ez a könnyített hét lett volna a jobb döntés. A regenerációs mutatók ugyanis nem éppen úgy alakultak az előző blokk végére, ahogy azt reméltem volna. A HRV szépen beszakadt, és a többi mutató sem azt üzente, hogy ideje lenne még egy lapáttal rátenni.

A pihenő pedig nem egy naptári esemény, hanem fiziológiai szükséglet.

Nyilván egy rossz HRV-érték önmagában még nem edzésdiagnózis. De amikor több regenerációs marker ugyanabba az irányba mutat, miközben a szubjektív fáradtság és az edzésterhelés is indokolja, akkor érdemes legalább meghallgatni, mit próbál közölni a szervezet. Nálam ezúttal egy körömsérülés és egy vérhólyag intézte el, hogy biztosan meghalljam. És ezt most a lehető legprimitívebb biofeedback-rendszeren keresztül kaptam meg: ha ráállsz a lábadra és fáj, akkor pihenj! Néha tényleg nem kell túlbonyolítani a sporttudományt.

A harmadik hét így most újra overload lett – aminek az első minőségi edzését annak rendje és módja szerint el is csesztem. Eredetileg egyébként egy félmaratoni verseny is szerepelt volna a repertoárban, de ezt most így elengedtem. Helyette Bükfürdőn futok egy 10+ kilométert, ami jóval kisebb regenerációs árat kér, miközben sebességből, gazdaságosságból és versenyspecifikus ingerből továbbra is ad annyit, amennyire szükségem van egy újabb vasárnapi specifikus hosszú futás előtt. Remélhetőleg a körmöm most nem húzza át a számításaimat és elkezdődhet a tapering.

De hogy pontosan mire készülök ennyire? Arról is majd később.